Szalair hegyvonulat
Szalair hegyvonulat (Салаирский кряж) | |
Magasság | 414 m |
Hely | Oroszország, Nyugat-Szibéria |
Legmagasabb pont | Kivda (618 m) |
Hosszúság | 300 km |
Szélesség | 15–40 km |
Elhelyezkedése | |
é. sz. 54° 05′ 23″, k. h. 85° 49′ 40″54.089722°N 85.827778°EKoordináták: é. sz. 54° 05′ 23″, k. h. 85° 49′ 40″54.089722°N 85.827778°E | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Szalair hegyvonulat témájú médiaállományokat. |
A Szalair (oroszul Салаирский кряж [Szalairszkij krjazs] vagy Салаир [Szalair]) alacsony hegyvonulat Oroszországban, Nyugat-Szibéria déli részén. Közigazgatásilag a Kemerovói területhez, a Novoszibirszki területhez és az Altaji határterülethez tartozik.
Földrajz
[szerkesztés]Az északnyugat–délkeleti irányban elnyúló hátság az Altaj alacsony északi folytatásának tekinthető. Északkeleten a Kuznyecki-medence határolja és választja el a vele nagyjából párhuzamosan futó Kuznyecki-Alatau hegyvonulatától; keleti lejtői néhol meredek falként emelkednek a síkság fölé. Nyugaton fokozatosan ereszkedik le az Ob völgyébe, az Altaji határterület sík vidékére.
Hossza mintegy 300 km, szélessége 15 és 40 km között váltakozik. Csak legmagasabb pontján emelkedik 600 m fölé (Kivda, 618 m).
A Szalairt – akárcsak a Kuznyecki-Alataut – paleozóikumi kőzetek, kambriumi kristályos mészkő, homokkő, kvarcit építi fel; rájuk szilur tufa, gránit települt. Későbbi kéregmozgások (variszkuszi gyűrődés) következtében jelentős ércképződés ment végbe, a harmadidő végére pedig a hosszú évmilliókig tartó lepusztulás a felszínt letarolta, tönk keletkezett. Mai felszíne főként széles és lapos völgyekkel elválasztott, alacsony dombok sorából áll; ezek nagyobb részét felszántották.
A szelíd délnyugati lejtőket főként jegenyefenyők, nyár- és nyírfaerdők borítják, a meredekebb északkeleti lejtőkön gyakoribb az erdei- és a vörösfenyő, foltokban sztyepp található.
A Szalair képezi a vízválasztót a Tom és a Csumis folyók vízgyűjtő területe között. Legnagyobb folyója a Csumis, (mindkét forrásága a Szalairban ered), és a Bergy, mely a hátság központi részein folyik keresztül. Mindkettő az Ob jobb oldali mellékfolyója.
Jellemző ásványi kincsei az arany, az ezüst és a cink. Az ezüstérc egyes nagyobb lelőhelyeit 1781-ben fedezték fel, néhány évvel később a bányászatát is megkezdték. A térség, így a Szalair első tudományos kutatója az Orosz Tudományos Akadémia megbízásából expedíciót vezető Johann Georg Gmelin volt.[1]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Pinczés Zoltán (Székely András). Szovjetunió (I. kötet). Budapest: Gondolat Kiadó, 26. o.. ISBN 963-280-303-5 I. kötet (1978)
Források
[szerkesztés]- Pinczés Zoltán (Székely András). Szovjetunió (I. kötet). Budapest: Gondolat Kiadó, 454. o.. ISBN 963-280-303-5 I. kötet (1978)
- Nagy szovjet enciklopédia (orosz nyelven). Hozzáférés ideje: 2012. július 1.